Az ablaknál állok.
Tél van, igazi tél, olyan, amilyen talán öt-hat éve nem volt.
Vastag hó borít mindent, legalább húsz centi.
A párás üvegen keresztül nézem a Dunát.
A vízen kisebb-nagyobb jégtáblák sodródnak lefelé, lassan, megállíthatatlanul.
Az égen vadkacsák húznak el szabályos V alakban, a jégtáblákkal ellentétes irányba.
Mintha minden egyszerre történne, mégis minden a saját ritmusában.
Olyan érzés, mintha egy jeges álomképben állnék.

Ez a női jógaoktató-képzés ötödik hétvégéje. Félúton vagyunk, és ezt most nem csak a naptár mutatja.

Odabent ászanákat elemzünk.
Testeket.
Tartásokat.
Apró igazításokat.
Nem a „hogyan néz ki” a kérdés, hanem az, hogy mi történik belül.
A női jóga ebben nagyon más.
Nem siet, nem kényszerít, nem akar többet, mint amennyit a test éppen adni tud. A légzés sem feladat, inkább egy stresszoldó, idegrendszert támogató, megengedő folyamat. Olyan mindez, amit nem csak tanul az ember, hanem elkezd használni az életében.
Én is így teszek, nap mint nap.

Mégis, ezen a hétvégén nem ez marad meg bennem a legerősebben.

Hanem a női körök. Ahogy ülünk egymással szemben. Ahogy történetek kerülnek az asztal közepére.
Nők életei.
Nők történetei.
Nők betegségei.
Itt hirtelen már nem csak „hallgatok”, hanem érintett vagyok.

Öt évvel ezelőtt vettem észre egy nagyobb dudort a mellemben. Vizsgálat, ultrahang, egy folyadékkal teli ciszta. Leszívták, megvizsgálták. A folyadék szerencsére nem tért vissza. Viszont találtak még két kisebb cisztát is, azóta is ott vannak.

Az orvosom – aki egyébként nagyon alapos, jó szakember – akkor azt mondta:
„Innentől ők a lakótársaid. Minden évben megnézzük, hogy van-e változás.”

És én öt éve járok is. Minden évben. Becsületesen. Fegyelmezetten. Elfogadva.

Most viszont, ahogy a női betegségek lelki hátteréről olvasok, hallgatok, figyelek, egyszer csak megakadok ezen a szón: lakótárs.

Társ:
Valaki, akivel együtt élünk. Hosszú távon. Megállapodva. Elköteleződve.

És ott, abban a pillanatban, nagyon tisztán érzem:
én nem szeretnék így együtt élni ezekkel.

A „lakótárs” szó valahogy túl sok, túl végleges, túl belenyugvó.
Rájövök, hogy eddig észrevétlenül elfogadtam egy narratívát, ami nem biztos, hogy az enyém.

Nem az orvosi kontrollt kérdőjelezem meg, az marad.
De mellette szeretnék mást is.

Kilakoltatási papírokat írok. Képletesen, persze. De nagyon komolyan.

Elindulok egy öngyógyító folyamatban.
Nem kapkodva, nem erőlködve, inkább olyan megengedő női módon.

Előveszem a női jóga eszközeit:
Mellmasszázst.
Mudrákat.
Olyan ászanákat, amik gyógyítanak és kapcsolatot teremtenek.
Vizualizációt: a reiki-ből ismert gyógyító aranygömböket, amikkel megtisztítom a testem, a melleimet.
Nem azért, hogy „csak eltűnjön valami”, hanem hogy kapcsolatba lépjek Önmagammal.

Bevezetek egy öngondoskodó estét a hetembe:
Fürdővizet engedek.
Illóolajokat használok.
Lassan, figyelmesen megmosdatom magam.
Mellmasszázst végzek.
Nem sietek.
Nem multitaskingolok.
Ott vagyok.
A testemmel.

És közben elkezdek gondolkodni azon is, mit táplálok az életemben, ami már nem szolgál.
A mellek nekem nagyon erősen hozzák a gondoskodás, az adás, a táplálás témáját. Valamint azt is, hogy mennyi mindent tartunk meg, hordozunk, miközben már rég túl sok.

Nem tudom még, hova vezet ez az út.
Nem ígérek gyógyulást. Nem írok sikertörténetet.

Csak azt tudom, hogy nem csak figyelem a testemet, hanem párbeszédbe lépek vele.

Ha van hasonló történeted, tapasztalatod, vagy csak kérdéseid, nagyon szívesen olvasom, ha megosztod velem.
És ha szeretnéd követni ezt az utat, a gondolataimat, a tapasztalataimat, a hírlevélben időről időre mesélek majd róla.