Élménybeszámoló – Női jóga elvonulás Verőcén, az ODU House-ban

2026. január 30. és február 1. között volt egy háromnapos női jógaelvonulásunk Verőcén, az ODU House-ban. Már önmagában a helyszín is mély benyomást tett rám és minden résztvevőre.

Az ODU House fenn van a hegyen, a Dunakanyarra néz. Ahogy megérkezel, az az érzésed, hogy itt tényleg ki tudsz lépni a hétköznapok zajából. A természet közelsége mindenhol jelen van: az erdő, a hegyek, a Duna látványa. Bent a házban minden gyönyörűen, ízléssel van kialakítva. Van egy nagy közösségi tér, ahol ha kiülsz az épített kanapéra, egyszerre látod a Dunát, az erdőt, a hegyeket. Olyan érzés, mintha a tér is azt mondaná: itt meg lehet állni, gyere pihenni.

A felső nappaliban kényelmesen elfértünk jógázni, de Péter, a ház tulajdonosa időközben épített egy új, különálló teret is, pár méterre a háztól. Egy csodálatos jógatermet, amit az egyik nap ki is próbáltunk. Minden megvan benne: eszközök, konyha, mosdó, plusz egy szoba, és ugyanúgy hatalmas ablakok, kilátással a természetre. Csendes, megtartó tér, ami kifejezetten segíti a befelé figyelést. A helyszín mérete pont ideális volt ahhoz, hogy mindenki kényelmesen elférjen, és közben ne veszítsük el az intimitást.

Ez az elvonulás szándékosan kis létszámú volt. Hat nő vett részt rajta, én pedig hetedikként vezettem a folyamatokat. A jövőben is ilyen kis csoportos elvonulásokat szeretnék tartani, mert azt érzem, hogy ez az a létszám, ahol valódi figyelem tud létrejönni. Nincsenek kisebb klikkek, nincsen szétesés. Egy női kör vagyunk. Itt mindenki figyelhet egymásra, és én is teljes jelenléttel tudok jelen lenni mindenkinek. Számomra hatalmas megtiszteltetés, hogy ezek a nők bizalmat szavaznak nekem és egymásnak is. Ez ma óriási érték, és sokszor hiánypótló.

Az érkezés már az első napon hozott egy kis „emberi” történetet is. A városi kis autómmal nem tudtam felmenni a sáros hegyi úton, elakadtunk. Végül fel kellett hívni Pétert (a kedves tulajt)-, hogy segítsen feljutni a parkolóba. Sok nevetés lett belőle, és valahogy már itt megjelent az a könnyedség, ami végigkísérte az egész elvonulást. Mondtam is viccesen: nem is lenne női elvonulás, ha nem kellene egyszer segítséget kérnünk egy férfitól. Már az első naptól nagyon jó hangulat alakult ki.

Az első napon egy érdekes szimbolikus élményem is volt: kihúztam a kaméleon mint segítő szellem kártyáját, ez nagyon betalált. Alapvetően erőteljes személyiség vagyok, sok energiával, szeretek viccelődni, sztorizni, beszélgetni. Régebben volt bennem egy olyan érzés, hogy ezt vissza kell fognom, nehogy „túl sok” legyek… de ma már tudom: nem kell. Mindannyiukban rengeteg réteg, minőség van jelen és olyan helyeken és társaságokban érdemes mennünk, ahol mindezt szabadon megélhetjük és ez nem teher, hanem kapcsolódás másokkal.

Ugyanakkor jelen van bennem egy másik minőség is: amikor órát tartok, amikor teret vezetek, akkor csendesebb, befelé figyelő, erősen megtartó jelenléttel vagyok ott. Ez a két minőség egyszerre él bennem és még sok más is. A kaméleon számomra ezt jelenti, és ezt el is mondtam a lányoknak az elején: szerintem nem kell eltitkolnunk a különböző női minőségeinket. Nem kell maszkokat felvennünk. Inkább olyan tereket kell teremtenünk – és keresnünk –, ahol önmagunk lehetünk. Ahol megélhetjük magunkat úgy, ahogy éppen vagyunk, megfelelő határokkal, önismerettel.

Ez a nyitottság nagyon gyorsan átragadt a csoportra. Sokunk ismerte már egymást, de azok is, akik kevésbé, nagyon hamar bele tudtak lazulni ebbe a térbe. Nem volt feszültség, nem volt megfelelés. A zárókörben többen mondták, hogy nem is gondolták volna, mennyire jól fogják érezni magukat, mennyire tudnak majd lazítani, kapcsolódni, megnyílni.

A női körök megtartó ereje számomra mindig mély élmény. Ezekben a kis csoportos elvonulásokban ez különösen erősen jelen van. Három nap alatt csodálatos beszélgetések alakulnak ki. A nők belerakják magukat, a történeteiket, az életük egy szeletét. Ez megtisztelő. És közben megszületik az a női minőség, aminek valójában jelen kellene lennie az életünkben: az egymásra figyelés, az együttérzés, a támogatás.

Sokan mesélték, hogy a hétköznapjaikban – a munkahelyen, a családban, a baráti körben – nincs meg ez a megtartó női közeg. Ezért ezek az elvonulások valóban hiánypótlóak. Itt lehet időt és teret adni annak, hogy ne egyedül vigyük a nehézségeinket. Hogy lássuk: mindenkinek van története, mindannyian küzdünk valamivel, és ezt nem kell egyedül csinálni. Már az is gyógyító, hogy jelen vagyunk egymásnak. Hogy meghallgatjuk, megöleljük egymást.

Külön szeretnék beszélni az oltárról is. Az oltárkészítés mindig egy nagyon erős, közös folyamat. Mindenki hoz bele valamit, én is beleteszem a saját energiámat. Az oltár végigkísér minket az egész tábor alatt: van egy nyitása, egy épülése, majd egy zárása. Ciklikus folyamat. Aztán az oltár elemei hazakerülnek, tovább élnek a résztvevők hétköznapjaiban is. Ez számomra mindig csodálatos.

Vannak szertartások, amikről nehéz beszélni. Ilyen például a sószertartás is. Nem szeretném részletezni, mert ezt tényleg meg kell tapasztalni. Aki volt már ilyenen, tudja. Aki még nem, annak azt mondom: jöjjön el, élje át. Ezekben a körökben mindenki beletesz valamit, és mindenki ki is vesz belőle, és amit hazaviszünk, az tovább él bennünk. Innen jön számomra a pillangóhatás gondolata: ahogy mi változunk, ahogy töltődünk, az hat a környezetünkre, majd az ő környezetükre is. Ez az a csoda folyamat, ami a világunkat gyógyítja.

A második napon tartottam az első női workshopomat a lányoknak. Vizualizációval, kreatív energiával, alkotással dolgoztunk. Egy olyan folyamat volt ez, ahol megengedhettük magunknak az alkotói kiteljesedést, majd az alkotást szó szerint továbbvihettük magunkkal. Ezek az ékszerek a női test területeihez kapcsolódnak, és a kreatív önkifejezés eszközei. Az alkotások feltöltődtek a jóga, a hangtálak, a női kör, az oltár energiájával. Ezek nem „csak” ékszerek lettek, hanem emlékeztetők, lenyomatok.

A programok között volt idő pihenni, beszélgetni, elcsendesedni, egyedül lenni, a természetben lenni. Nem kellett sietni, nem kellett órát nézni. Lehetett hosszabb jógákat, mélyebb hangfürdőket tartani. Vezetőként is hatalmas ajándék ez a szabadság: hogy hagyhatom kibontakozni azt, ami jön.

A közös főzések is nagyon fontos részei voltak a tábornak. Az ételek nem „külön programként” voltak jelen, hanem a töltődést szolgálták. A közös főzés, az együttműködés olyan volt, mint régen: mindenki kivette a részét. Nem kiszolgálás volt, hanem közös alkotás. Sok kis apró hozzájárulásból állt össze az egész – és ez az egész három napra jellemző volt.

Zárásként csak azt tudom mondani: erről nagyon nehéz beszélni. Mert ez az élmény nem igazán elmesélhető. Ezt meg kell tapasztalni. Azt, hogy milyen más minőségben lehet kapcsolódni nőként, nőkhöz. Ennek hatalmas gyógyító és tanító ereje van. Próbáltam ebből átadni valamit, de igazán azok tudják, akik ott voltak és akik majd egyszer eljönnek, és átélik.

Szeretettel,
Betti